Tiny Barbarian DX – PixelConan a cseppnyi barbár

Őszintén be kell vallanom, hogy nem vagyok nagy barátja a mostanában oly népszerű modern-retro divathullámnak, melynek jegyében legalább heti rendszerességgel jönnek a fejlesztők által, a pixelekre bontott grafikától máris pompás retro alkotásnak gondolt játékok. Legtöbbjükből valahogy hiányzik az a hangulat, ami sráckoromban órákra odaszögezett a kistévére kötött C64 elé. Abban, hogy nem az én elvárásaim növekedtek meg az évek alatt, hanem tényleg a dömpingként ömlő ál-retro játékok többsége igénytelenebb a nagy gyerekkori kedvenceknél azért vagyok biztos, mert azokat elővéve még mindig feltámad az a hangulat. No meg azért, mert ha ritkán is, de egy frissen megjelent „pixelhalmaz” is képes magával ragadni, mint a Tiny Barbarian DX, hogy csak abból tűnjön fel, milyen régóta játszom, hogy elfogy az áram a Switchből. 

Sráckorom „lengyelpiacon” beszerezhető, hang-alámodásos (amikor egyetlen ipse, valami végtelenül unott hangon, az eredeti hangsávra rámondja a magyar szöveget is) videókazettákról szerzett akciófilm élmények egyike a Conan a Barbár. Ennek a filmnek egyik emblematikus jelenet, mikor a kínok fájára kötözött főhős az őt megkóstolni készülő keselyű vérével oltja, már-már halálos szomjúságát és fogságából megszabadult bosszúja beteljesítésére indul. És épp ez a Tiny Barbarian nyitójelenete is, így számomra a pár pixelből álló barbár azonnal át is változott a mozis karrierjének legelején járó fiatal Arnold Schwarzeneggerré. A hangulat megalapozásának cseppet talán erőszakos, de kétségtelenül hatékony módja egy játék ilyen indítása. 

Arról, hogy filmes élmény után a gyerekkori számítógépes, videójátékos emlékek is visszaköszönjenek már sokkal elegánsabban gondoskodik Michael Stearns játéka. Egyrészt elég változatosra sikerült alkotnia a játékot, több szempontból is. Az ellenfelek épp elég sokfélék ahhoz, hogy ne váljanak unalmassá, a pályán előre haladva szépen sorra bukkannak elő az újabb ellenfelek. Az első epizód, a Conan a Barbár történetével sok párhuzamot mutató pályák sora csak egy a Tiny Barbarian DX történeteinek sorában, és az új epizód új helyszíneket, ellenfeleket no meg Boss-Fightokat jelent. Mert, ha már hack-and-slash akciójáték, akkor a retro hangulat megteremtéséhez a nagyobb szakaszokat végén ott kell állnia a csak hosszasabb harcban, csak megfelelő taktikát használva jól időzített támadásokkal legyőzhető főellenségeknek is.

Tiny Barbarian DX

A bevezetőben már emlegetett (számomra gyerekkori játékélményeket visszaidéző) 8 bites videójáték hangulat megteremtéséhez, a pixeles és változatos látványvilág elég kevés lenne. A játékmechanika retro húrokat megpendítő jellemzőinek sorában a főellenségekkel támasztott kihívás csak egyike azoknak, amitől – a jó értelemben vett – szemét-paraszt lesz a játék. A pályák tervezésekor gondosan elhelyezett, az ügyesség mellett a játékos türelmét is alaposan próbára tevő kihívásoknak köszönhetően azért nem tudom abbahagyni a játékot, mert egyszerűen meg kell mutatnom neki. Be kell bizonyítanom – első sorban magamnak – hogy képes vagyok továbbjutni egy olyan pályaszakaszon, ha kell tizenharmadik nekifutásra, ahol előtte tucatnyi alkalommal vétettem el az ugrást, vagy hibáztam az időzítéssel. Bele lehetne most vágni egy jó kis eszmefuttatásba arról, hogy anno a játékok többsége ilyen volt és ez mire is tanította meg azt a játékos nemzedéket, de ebbe az irányba most ne induljunk el. Az viszont biztos, hogy biztos lesz olyan szakasz, ellenfél vagy épp a gyorsan forgácsolódó életekből fakadóan nehezen teljesíthető kihívás a játékban, ami még egy zen-szerzetes nyugalmával bíró játékosnál is kiváltja a tourette szindrómát. No persze az is tény, hogy a frusztráló kihívások teljesítése után érzett siker élménye is arányban áll azzal a küzdelemmel, amivel végül sikerül elérni. 

Tiny Barbarian DX

A retro élmény teljessé tételéhez a játék hangjai és zenéje épp úgy hozzá tartozik, mint a látványa, kezelhetősége. Szerencsére a Tiny Barbarian DX itt sem muzsikál gyengén, sőt kimondottan erőssége a zene. Jeff Ball a játékhoz parádésan illeszkedő zenét alkotott. Nem véletlen, hogy a már több videójátékban szerzőként vagy zenészként közreműködő komponista Tiny Barabarianhoz írott dallamai önálló zenei albumként is elérhetőek, mert csúnyán rá lehet csavarodni a játék muzsikájára. 

Tiny Barbarian DX

Bár számomra valamiért egyedül játszva jött be igazán a játék, arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Tiny Barbarian DX lehetőséget kínál multiplayer játékra is. Persze retro mivoltát nem meghazudtoló módon, helyi co-operatív játékra, ami a Nintendo Switch változat esetében játékosonként egy joycon használatával is lehetséges, így nem csak otthon, de úton, útfélen is közös játékba lehet csapni, ha kerül egy barbárbajtárs. 

Azt talán nehezen tudom megítélni, hogy a HD felbontású játékokon felnövekedett gamer generáció tagjainak, nem létező 8 bites játékélményeik hiányában első kíváncsiságuk kielégítése után hosszabb távon mennyi élményt tud nyújtani egy akár ilyen jól sikerült retro játék. Abban viszont biztos vagyok, hogy aki gyerekkorából élményként őrzött meg pixelhősökhöz kapcsolódó emlékeket hosszan, újra és újra szórakoztatni képes játékra találhat a Tiny Barbarian DX-el. 

Értékelés: 8/10