A Hihetetlen Család 2 – Tizennégy év hosszú idő, de talán megérte a várakozást

A Hihetetlen család 2

A Hihetetlen család második része nem egy olyan film, ami mellett könnyen el lehet menni. Sok mai fiatal felnőttnek és iskolás gyereknek Mr. Irdatlan és családja jelentették az első szuperhős filmet, és talán a mai napig tátott szájjal képesek végignézni az első részt. Ennek megfelelően hatalmas várakozásokkal vettem meg a jegyeket a vetítésre.

A film eleje nem mással indít, mint az Aknakukac elleni harc kezdetével. Ez a rész az amire az emberek már nagyon-nagyon sokat vártak. Természetesen az Aknakukac felesleges harmadik szerepét tölti be és a film első tizenöt perce után gyakorlatilag nem is hallunk róla soha többet. Az igazi lényeges rész akkor kezdődik, amikor már megint leállítják a programot, és a Parr családnak van még két hete, hogy találjon egy helyet és kiköltözzön a panzióból, ahova házuk felrobbanása után elhelyezkedtek. Igen, a film igyekszik úgy tenni, mintha nem telt volna el több 14 percnél több, mióta megnéztük az előző filmet, nemhogy 14 év telt volna el. Ez pedig talán a legkellemesebb, amit eddig mondani tudok. Ugyanis a Pixar több alkalommal is elmondta, hogy a Hihetetlen család 2 nem azért készült elsődlegesen, hogy pénzt keressenek vele, és azért vártak ennyit a kiadásával, mert egyszerűen a tökéletességet akarták csak kiadni a kezükből. Hogy sikerült-e azt három pontban tudom levezetni.

A Hihetetlen család 2

Kezdve a történettel. Egy teljesen sima, farkast neveltük a keblünkön megoldás. Van egy karakter. Ez az egész film csavarja, szóval nem lövöm le melyik. Akinek a szülei meghaltak, mert a „szupereknek” illegalitásba kellett vonulni. És ez egy érdekes megoldás. Ezer és egy ilyen filmet láttunk már az utóbbi időben és reménykedtem benne, hogy nem rontják el nagyon. Sajnos itt kiütközik az első apró hiba. Két karakter fogja mozgatni a szálakat kb. végig, és ha eléggé figyelsz akkor, amikor megjelennek a képernyőn már tudok, hogy melyik lesz a kettőből a gonosz. Persze a történetből ez csak a szuperszál. Megszokhattuk már az előző részből, hogy közben nézhetjük, ahogy a másik szülő éppen foglalkozni próbál a gyerekkekkel és megoldást találni arra, hogyan is élje a mindennapokat. És míg az előző részben ezt kevésbé láttuk, hiszen az anya egészen jól el van velük, most a politikai korrektség és a nemi szerepek miatt Mr. Irdatlan természetesen szenved az egésszel, és csak, hogy egyszerű legyen Furi, azaz a legkisebb gyermek hirtelen elkezd nagyjából 17 féle képességet egyszerre produkálni, és mire a film végére érünk, addigra eljutunk nagyjából harmincig. A történet végére természetesen minden tökéletesen megoldódik, és a szuperek újra munkába állhatnak. És látjuk az Irdatlanmobil 2.0-át is. Jelen esetben a film nem nagyon lett úgy lezárva, mint ami esélyt ad a folytatásra, de azért, ha jobban végig gondoljuk ez sosem volt gond az Amerikai stúdió számára.

A következő feltétel, amiben nagyon jónak kell lennie, az a karakterek. Az előző részben még Silánk is nagyjából úgy volt megcsinálva, hogy lehessen vele azonosulni. Szóval én is innen kezdem majd. A nem szuperhős főszereplők gyengék lettek. Kifejezetten nagyon gyengék, mind Winston és Evelyn egyszerűek, mint a faék, és gyakorlatilag nincsen semmi azonosítható velük kapcsolatban, tehát ülsz és nézed a filmet és nem vagy képes megérteni, hogy miért úgy viselkednek ahogy. Viszont a főszereplők, Fridzsimen, Mr. Irdatlan, Dash, Illana, Nyúlányka és Furi egytől egyik tökéletesek. Az alakítás a magyar szinkronhang mind-mind elsőosztályú. Bármelyikükről el tudod hinni, hogy akár a szomszédod is lehetne. Ez pedig a kifejezetten nem mindegy. Még az is igazán kellemes, amikor előveszik Cincit is. (Aki esetleg nem tudja, hogy kiről van szó, akkor most függessze fel a kritika olvasását, nézze végig az első részt, utána majd beszélünk.) A mellékszereplők különösen Steve Tipró tejesen felesleges, és elcsépelt. Összességében viszont azok, akik igazán sokat szerepelnek a vásznon, azok nézhetőek elég sokáig és akik velem együtt nézték a filmet azt tudom mondani, hogy a végére sem igazán unták meg a dolgot.
De, ami egy animációs film esetében a legfontosabb, és ezt nem tudom elégszer ismételni, az animáció. Ez pedig az elmúlt 14 évben veszélyesen sokat fejlődött. El nem tudom mondani, de zongorázni lehet a különbséget.

Ami 2004-ben még elment, az természetesen tizennégy évvel később már nem sikerült volna eladni, mint a legjobb animációs filmek királya. De a fejlődés látható, sőt lehet, hogy én láttam régen moziban Pixar filmet, de ez valami meglepően nagyon minőségi. Ha tippelnem kellett volna simán mondom, hogy ezek biztosan fekete kecskét áldoztak, hogy ilyen minőségű megoldásokkal tudjanak előrukkolni ebben az időszakban. Ráncaik vannak az embereknek, amik mozognak, még akkor is amikor beszélnek. Persze direkt úgy van megoldva, hogy az emberek kicsit gumiszerűeknek nézzenek ki. Ha erre nem figyeltek volna oda, hogy tartsák a konzisztenciát a korai filmeikkel, akkor képesek lettek volna olyan szintre hozni, mintha rosszabb minőségű kamerával vették volna fel az élőszereplős filmet, ebben közel biztos vagyok. Bár az is tény, hogy a render idő sokkal tovább tartott volna.

A Hihetetlen család 2

Mindhárom pont igazából olyan, ami nekem volt fontos viszont, ha jobban belegondol bárki, akkor ezek azok, amik felépítenek egy filmet. Három olyan pillérről beszélünk, amit minden filmnek egyöntetűen hoznia kell. Azzal az egyetlen kivétellel, hogy egy élőszereplős film esetében jobb, ha az operatőri munkát nézzük az animáció helyett, és esetleg ott bejöhet az is amikor az effektekről beszélünk. A Hihetelen család 2 minden szempontot megnéz, majd pont annyira ugorja meg, hogy amikor vége van, akkor az állunk keresgélése helyett azon kezdjünk gondolkodni, hogy miért kellett erre ennyit várni? És ennek az oka is megvan. Azért csinálták ezt, hogy az igazi rajongók simán érezzék azt a teremből való távozás során, hogy bár megkapták a filmet, amit vártak, de nem úgy ahogy vártak. És ez az, amit lehet tisztelni a Pixarban. Nem tesznek le tökéletes dolgokat az asztalra, mert bár képesek lennének rá, inkább beérik a tisztességesnél egy kicsit jobb iparosunkával. Ez pedig egyértelműen annak megoldására van, hogy ha sikerül egy olyan filmet letenni az asztalra, mint a Szenilla nyomában, akkor ne lepődjünk meg nagyon. Mert hibázni mindenki tud. Csak nem mindegy honnan és mekkorát hibázik az ember.

Gyerekek, az első rész óta felnőttek és mindenki más, aki csak egy-két alkalommal hallott az előző részről. Azt kell mondanom, hogy ez is kötelező, mindenképpen moziban, mert bár a 3D-ről nem tudok nyilatkozni, mert nem vagyok nagy híve, így nem is abban néztem meg, de a mozis hangerő és a hatalmas vászon sokkal kellemesebb az élmény. Nem mondom, hogy slágerfilm, mert akiket nem érdekel egy gyerekfilm, azok nem fogják megnézni ezt sem sajnos. Mert hiába tudja a Pixar, hiába tudom én és mindenki más, hogy ha egy filmjükben már számot helyeznek el az onnantól nem feltétlen gyerekfilm, hiszen akik korábban látták az első részt, több mint biztosan kíváncsiak lesznek rá. Ebbe a hibába A Hihetetlen család 2 is beleesik, viszont bűne bocsánatos, ha más miatt nem is, de az hosszú idő után már nagyjából bármit megnéztem volna, amiben ez a család szerepel.

Értékelés: 10/10

brarid